HungarianMagyarRomanianro-ROEnglish (UK)
 ◄◄ 
 ◄ 
 ►► 
 ► 
December 2017
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Támogatás

INFO

Numarul unic pentru
apeluri de urgenta este 112

 112

Facebook Like Box

 A Bálványosvár (románul Cetatea Bálványos) egy Bálványosfürdő fölé emelkedő 1029 m magas hegytető a Torjai-hegység és a Bodoki-hegység találkozásánál, Háromszék északi részén. Tetején várrom áll, innen tiszta időben látszik a Lakóca (1777 m) és a Pintilő (1772 m) – olvasható a Wikipédiában. 

Bálványos várának építése történelmileg is igen messze, mintegy a tizedik század kezdetére datálható. Benkő József (1740-1814) történetíró állítása szerint nem is olyan régen a varpalota kapuja felett egy felírás volt, olvasható: „Ladislaus Apor Vajvoda Transilvaniae“. Ha ez a felirat csakugyan létezett, akkor azt kell következtetnünk, hogy e külső várat azon Apor építette, ki a Róbert Károly trónrálepését megelőző zavaros időkben Erdély ura volt, ki Fogaras varát is építette. – állítja  Gaali Zoltán történetíró. 
„A hagyomány szerint Bálványos várát a székelyek, mégpedig a hatalmas Apor (Opuor) család építette fundamentumától tetejéig és hogy e vár már Szent István korában nemcsak állott, hanem hatalmas erőd is volt, hol az őseink vallásához rendületlenül ragaszkodó Apor Sándor, királlyal és országgal dacolva, oltalmazta az ős hitet. Kiviláglik ez úgy a csiki székely krónikából, mint Zsigmond királynak 1402-ben kiadott azon adományleveléből, mely által az Apor családot Bálványos vára és tartozandóságainak birtokában megerősíti, mely vár, mont oklevelében mondja „Arx Idolatriaie“- nek azért neveztetett, mert azt az Aporok még akkor építették, mikor Szent István az ős pogány vallást védő Gyulát legyőzvén, a véle szövetséges Opour ezen megmászhatatlan sziklára épített várat, hogy ott zavartalanul áldozhasson bálványainak”olvashatjuk ugyancsak Gaali Székely ősvárak könyvében.

Az Árpád-ház kihalását követő zűrzavaros időszak idején Ottó magyar király, a Szent Koronával együtt Erdélybe ment Kán (Apor) László-hoz, egyes források szerint azért, hogy feleségül vegye a főúr lányát, mások szerint, mert ellenségei elől menekült. Kán László elfogatta a királyt és Bálványosvárban tartotta fogva, egészen addig, míg Ottó le nem mondott a trónról és meg nem ígérte, hogy soha többé nem teszi be a lábát az országba. Apor a koronát is elkobozta és később átadta Károly Róbertnek.

Az írott források nevét a 12-13. században említették először Baluanus, majd 1360-ban Castrum Balwanus néven.
A várat a 17. század elejéig az Aporok lakták, míg végül 1603-ban Apor László, a vár akkori ura el nem esett Székely Mózes ellen vívott brassói csatában. Ezt követően özvegye, Lázár Borbála otthagyta a várat és leköltözött a Torján épített kényelmes kastélyába.
A vár ezt követően gyors pusztulásnak indult. Mára már a természet visszafoglalt a terület nagy részét. Voltak próbálkozások a kitakarítására de ezek abba maradtak, mint ahogyan a megvilágításáról is lemondott az önkormányzat mert a felszerelést ellopták.
Jókai Mór a korabeli torjai vásárt így írja le: Híresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld a hossza; a Torja patak jobb oldalán. ...Szent Mihály napján volt Torjának a vására, amikorra messze földről idesereglettek árusok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a Barcaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket Rácországból. Híresek voltak akkoriban különösen a székely paripák; olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben, s szekereiket két országra hordták; a székely „szövöttest” pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett találni.

Bordi Zsigmond Lóránd: Bálványosvár tanulmányában megállapítja a 19. századdal kezdődően, különböző szerzők tollából számos tanulmány látott napvilágot, amelyben a korra jellemző romantikus szellemben értekeztek az erődítményről és annak „pogány kori” történetéről.
A vár területén az első régészeti kutatásokat 1942–43-ban Ferenczi Sándor kolozsvári régész vezetésével végezték. Feltárták a felső vár bejáratát, a lakótornyot és a víztározót. 1972-ben Székely Zoltán kutatóárokkal szelte át a vár területét, hogy megállapítsa a felső és az alsó vár közötti kapcsolatokat. A kutatás újrafelvételére 2000-ben került sor, amikor három ponton kutatták a felső várat. A teljes egészében kőből rakott vár ovális alakú, a felső és az alsó együttesen 95×55 m tengelyű felületet fed le, védőárkokkal magaslati elhelyezkedéséből kifolyólag nem rendelkezett. A szabálytalan sokszög alakú, 22×37 méteres, 850 m2 alapterületű felső várat a csúcson található sziklás platóra rakták. Belsejében a lakótorony, a víztározó és egy kápolna állt. Elképzelhető, hogy léteztek más, faszerkezetű épületek is, de ezek nyomai nem maradtak fenn. Északi, nyugati és déli oldalát sok meszet tartalmazó habarccsal kötött kövekből rakott fal övezi, míg a keleti oldalon a kőművesek beépítették a falba az itt emelkedő sziklákat is. Az alapjainál 1,8 m vastag fal felfelé, egészen magasságának háromnegyedéig keskenyedik. Ide építették be a falat áttörő gerendákra támaszkodó gyilokjárót, amelyről a falkoronán található lőrésekből a védők lövedékekkel áraszthatták el a támadókat. A várfalhoz nem építettek külső védőműveket, ezek szerepét legfeljebb az építők által körülfalazott sziklák alkotta kiugrások vehették át. Annak ellenére, hogy az összes ismert alaprajz összeköti a várfal keleti szakaszát a lakótoronnyal, a régészeti kutatás nem akadt ennek nyomára, itt a fal csak a szikla pereméig húzódott.

A megnyúlt, ovális alakú alsó vár (területe kb. 3150 m2) falai a felső vár nyugati és keleti sarkához csatlakoznak. Az északi oldalon a felső vár fala mellett kisméretű (3×2 m) toronyszerű kiugrást alakítottak ki, amely védelmi funkciót tölthetett be. Az alsó vár nyugati végződése viszonylag furcsa, kettős ívet leíró kialakítású, mintha az építők elkezdték volna visszakanyarítani a falat, de utóbb meggondolták magukat, és visszatérve az eredeti irányhoz, még mintegy 15 méterrel megtoldották a várudvart. Északi oldalán a falak nagyjából az eredeti magasságukban állnak, míg a talajeróziónak kitett déli oldalon csak 1,80–2,00 m magasak. Az alsó vár területén nem figyelhetőek meg építménynyomok, legfeljebb a várudvar nyugati felében található, két függőlegesen lefaragott sziklaszál közé ékelődő bemélyedő felület tekinthető annak.
A keleti oldalon található bejárat – egyben a vár főkapuja – nagyon romos állapotban maradt fenn. Ennek ellenére tisztán kivehető, hogy a bejárat fölött nem emelkedett kaputorony, ennek szerepét annak megvastagított fala vette át. A még álló falmaradványokból nem lehet megállapítani, hogy használtak-e vagy sem a bejárat védelmére leereszthető kapurácsot (úgynevezett „orgonát”) vagy felvonóhidat.
A régészeti kutatások során előkerült leletek elsősorban fazekastermékekből (fazekak, kancsók) állnak, amelyek egy-két archaikusabb formájú, valamint néhány későbbre keltezhető példány kivételével szinte mind a 14. századra tehetőek, és arra utalnak, hogy ekkor az erődítmény e század folyamán állandó jelleggel lakott volt.
A vár 1349-ben castrum Baluanus néven szerepel először a forrásokban, amikor az Apor nemzetség osztozott meg rajta és a szomszédságában fekvő Szárazpatakon és Peselneken. 1360-ban az Apor nemzetség öt részre osztotta a várat úgy, hogy háromötöde a torjai ágé maradt, kétötöde a peselneki és szárazpataki ág tulajdonába ment át. 1364-ben a vár tulajdonosi köre tovább bővült, ekkor a nemzetség egy újabb tagja szerezte meg hatoda fölött a tulajdonjogot, majd ezután végleg eltűnt az írott forrásokból. Apor Péter megemlített ugyan egy 1402-ből származó oklevelet, amelyben a vár „Arx Idolatrie” (=Bálványimás vára) néven szerepel, de ez más forrásból nem ismert, sőt, késői latin terminológiája is gyanússá teszi. Ugyancsak ő írta le, hogy a várat egy bizonyos Apor Ilona hagyta lakatlanul, de ez a személy nem azonosítható a középkori Apor családfán.

Ferenczi Sándor a név, az elrendezése, valamint a benne feltárt, szerinte a kora középkori edényművesség vonásait hordozó kerámia alapján a vár építését a 12–13. századra tette. Székely Zoltán a lakótornyok erdélyi megjelenését és elterjedését figyelembe véve, a 13. század végére keltezte.
A várban talált leletek, valamint a környék birtokviszonyai alapján – az Apor nemzetség csak 1307-ben, adásvétel útján jutott a Torja-patak völgyének és egyúttal a vár területének birtokába, olyan árat fizetve, amely alapján kizárható a vár létezése – inkább elképzelhető az, hogy a vár építésére csak a 14. század második évtizedében kerülhetett sor. Az Aporok ekkorra már néhány újabb birtok (összesen három és fél falu) tulajdonosaivá váltak, és így jöhettek létre azok az anyagi feltételek, amelyek révén elkezdhették az építkezést.
A vár megépítése az Apor nemzetség gazdagságát és különleges, nemesi státusát volt hivatott kiemelni, és egyúttal háború vagy ellenséges betörés esetében védelmet kellett nyújtania számukra. Idővel a több, a birtokmegosztások során egyre kisebb jövedelmekkel rendelkező tulajdonos számára a vár fenntartása egyre terhesebbnek bizonyult, ezért idővel elhagyták, birtokaikra költöztek. Ezzel egy időben az ostromfegyverek fejlődése is idejét múlttá tette az erődítményt, de a falakon semmilyen nyom (ágyú- vagy puskalőrések kialakítása) sem utal arra, hogy történtek volna felújítási munkálatok. A 15. század első felétől szórványossá váló leletanyag egyértelműen utal arra, hogy ekkorra a várat már csak időnként használták, míg végül, legkésőbb a 16. század folyamán végleg lakatlanná vált.


Összeállította Sz-h

Sok-sok évszázaddal ezelőtt egy vándorló hittérítő aléltan összeesett az Anna-tó partján. Lelkét Istennek ajánlva lecsukta szemeit, készen a halálra. Egyszerre csak szelíd hangot hallott, s ahogy kinyitotta fáradt szemeit, nyolc nefelejcsvirágot látott a tó partján, s a virágok egyike így beszélt hozzá:

 

- Az én nevem Anna. Egyike vagyok annak a nyolc szerencsétlen székely leánynak, akiket elnyelt ez a tó a gonosz testvérekkel együtt. Állj lábra, Isten embere és eredj népemhez, a székelyekhez, akik jó emberek ugyan, de még pogányok. Térítsd meg őket Jézus hitére, és építtess velők templomot itt,

ezen a tóparton. Ezzel felszabadítod meggyötört lelkünket, s felmehetünk mind a nyolcan Isten mennyországába. S nevezzétek ezt a tavat vértanúságom emlékezetére Szent Anna tavának.

Az erő visszatért csodálatos módon a hittérítő zarándok testébe. Mihelyt meglelte a székelyeket, téríteni is kezdett. Jóféle nép volt a székely, hallgatta a tanítást, s rendre meg is keresztelkedtek mindannyian. Fel is építették a templomot a tó partján, melynek neve mindaddig székely szóval IMOKA volt. Mindössze Opur, Torja várának ura maradt meg pogánynak. Nem félt ő még István király haragjától sem. Vára bevehetetlen volt, mert óriások építették azt, sok ezer évvel azelőtt. Nem is egyszerű óriások ám, hanem az óriások királya, maga Behemót.

 

Réges-régen ugyanis, mikor ember még nem volt a földön, Behemót, ahogy céltalanul kószált, rátalált arra a helyre ott a hegyek között, s úgy megtetszett neki, hogy nyomban várat is épített magának. Engedve lánya siránkozásának, az ő számára is épített egy másikat, a szomszédos hegyen, szemközt

az övével. Így keletkezett Torja vára és szemközt vele Bálványosvár. Hogy leánya könnyebben átjöhessen látogatóba, Behemót színes híddal kötötte össze a két várat, s ott éltek békében sok ezer éven át.

 

Egy napon aztán Behemót lánya szaladva jött át a hídon, hogy megmutasson valamit apjának.
- Idenézz, apám, mit leltem odalent a völgyben! - kiáltott izgatottan. - Van ott több is belőlük! Apró barmaik is vannak, és házakat is építenek maguknak! Nézd!
Kinyújtotta kezét apja felé s hát a tenyerén ott volt egy kétökrös fogat, járommal, ekével és az eke mögött ijedten bámuló székellyel.

 

Óriások királya, Behemót, nagyot sóhajtott, mikor meglátta, mit tartott lánya a tenyerén.
- Hát már ide is eljutottak, mi? - csóválta gondterhelten a fejét. Úgy látszik, eljött az emberek ideje mindenütt. Tedd szépen vissza oda, ahol találtad. Nem játék ez, hanem Isten embere, édes lányom. Övék a föld. Minket, a tündéreket és a törpéket rendre elűznek mindenünnen, ez Úr- isten akarata.
- Minket, óriásokat, ezek az apróságok? - csodálkozott az óriáskirály lánya. – Hogyan lehetséges ez?
- Úgy, hogy az Úristen lelket adott nekik - felelte Behemót. - Szedd össze a holmidat, leányom, keresnünk kel magosabb hegyeket magunknak, ahova nem jut el az ember.

De az óriáskirály lánya nem vitt magával egyebet a távoli, magos hegyekbe, csupán a színes hidat, mely váraikat összekötötte. Néha ma is látni lehet a messzeségben. Az emberek szivárvány hídjának nevezik. Ilyenkor tudni lehet, hogy az óriások királya még mindig a vállán cipeli azt a hidat, mert hiába kereste keresztül-kasul a földet, Erdélynél szebb helyet még mindig nem talált leánya számára.

A magukra hagyott várakba beköltözött az Opur és a Miké család. Az Opurok Torja várába, a Mikék Bálványosvárra. A két család békében élt egymással mindaddig, amíg István király parancsára Miké György áttért a keresztény hitre, míg Opur hű maradt a régi vallásához. (...) Halálos ágyán megeskette a három fiát, Sándort, Endrét és Jánost, hogy soha el nem hagyják az ősi hitet.

Az Opur testvérek meg is tartották fogadalmukat. Magányos életet éltek, ritkán hagyták el a torjai várat, s így is haltak volna meg rendre, ha Sándor véletlenül meg nem látja egy szép napon Miké Imolát. De meglátta és beleszeretett. S attól a naptól kezdve Sándor magába vonult lett és szomorú.

Bátyjai aggódni kezdtek, s megkérdezték, hogy mi a baja.
- Amióta Miké György leányát, Imolát megláttam -panaszolta Sándor-, se éjjelem, se nappalom nincsen.
- Vagy olyan úr te is, mint egy Miké - borzolódtak föl a testvérei -, Miké özvegye bizonyára szívesen lát, ha leánynézőbe mégy hozzájok!
- Nem olyan egyszerű -szomorkodott Sándor-, Imola keresztény. Családja nem engedi meg soha, hogy pogányhoz menjen férjhez.

- Ha nem kéred meg a kézit, sohasem tudod meg a választ - biztatták bátyjai.
Sok biztatás után végül is díszbe öltözködött Sándor, s átlovagolt Bálványosvárba.

De bizony az özvegy még csak be sem engedte a kapun. Ha Imola kezét akarja, térjen át a keresztény hitre - így üzent ki a cselédekkel. Szégyenkezve kotródott vissza Torjára Sándor. (...)
Bátyjai és a táltos tanácsára elhatározza, hogy elrabolja Imolát.
Húsvét vasárnapján éppen a templomból jöttek ki a népek, (...) amikor mindannyiuk elszörnyedésére Sándor egyszerűen nyeregbe kapta Miké Imolát, és testvérei élén elnyargalt vele. Az elképedés haragra változott, s ahány férfiember csak volt, mind nyeregbe pattant a leányrablók üldözésére.

Az első útkanyarulatnál Opur Endre várta őket egy szikla mögött. Derekasan harcolt, de végül is győzött a túlerő, s Endre holtan esett össze. (...) A torjai hídnál János állta útjukat. Értett a kardforgatáshoz

ő is, de a túlerővel nem bírt. Mikor több sebből vérezve összeesett, még ennyit mondott:

- Ne féltsétek Imolát. Öcsém szereti őt, és holtig hűséges lesz hozzá.

Ezalatt fent a torjai várban ősi szokás szerint eskette a táltos Sándort és Imolát. Éppen áldását adta reájok, amikor a vár kapuja elé megérkeztek a székelyek a két Opur testvér holttestével. (...)

Miké György özvegye csendesítette le őket.
- Nincs régi Isten, és új Isten, csak egy Isten van. S ha ő így rendelte, kik vagyunk mi, hogy ellene tegyünk? Ha Imola leányom Opur Sándort választotta urának, akkor mindegy, hogy táltos eskette meg őket, avagy pap. Éljenek boldogan!

Két évre rá, ugyancsak húsvét vasárnapján, a templomba igyekvő népek csodálkozva álltak meg az utcán. Torja felől négylovas hintó közeledett. Opur Sándor és Imola keresztelni hozták fiúgyermeküket a templomba.

Így történt, bizony így. Az Opur és Miké családok leszármazottjai ma is élnek Erdély ősi földjén.

A Szent Anna-tó partján virágzanak a kéknefelejcsek, s a székely nép emlékezik még a régi időkre. Bálványosvár helyén ma már csak romok vannak. Baglyok s denevérek lakják. Mert bizony, akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat, kastélyok, kunyhók, mind múlandó dolgok.

Csupán hegyek, völgyek, folyók és népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette.

Forrás: Válogatott magyar mondák

Fotó: Kertész Csaba-Zoltán, Kézdivásárhely

Megjelent: szeretlekszékelyföld.hu oldalán